Tavaly november végén beszélgettem a január 24-én kezdődő New York-i magyar évadról egy fáradt és boldog Orsós László Jakab­bal. A New York-i magyar intézet vezetője túl volt két és fél nehéz éven, az évad szervezésének legnagyobb részén.

Büszke a fesztivál programjára, vagy melyik érzés most a legerősebb?
– A fáradtság, de most már tudok aludni. Tavaly ilyenkor csúcsrajárt a programok előkészítése, napi 5-6 tárgyalás folyt. Az a kérdés, létrejön-e, amit mi akartunk. Ehhez el kellett csábítanom fél New Yorkot, hogy akarják Magyarországot.

Előbb jött az anyagi feltétel, eh­hez szerveződött a program?
– Megszületik a politikai döntés, feltevődik nekem a kérdés, hogy mit szólok hozzá. Én időt kérek. Végiggondolom, megmozgatom a fantáziámat, tudok-e olyan programot kiajánlani Amerikába, ami összeáll egy magyar évaddá, van-e elég olyan bázis, ami működik ott. Akkor az ember azt mondja: rendben, vágjunk bele. Ezután érkezik egy költségvetési ajánlat. Az ember levegőért kapkod. Gondolkodik. Kiderül, hogy New York mellett lehet Washington is. Aztán elkezdődik az alkudozás. Ehhez kezdi az ember hozzáigazítani, elképzelni, ismeri-e ilyen szempontból Washingtont. Mindez persze két és fél évvel ezelőtt.

Akkor már lehetett tudni, milyen helyszínek jöhetnek szóba New Yorkban?
– Részleteiben már ismertem a várost, a számba jöhető helyeket. Fontos, hogy addigra sok helyen hallottak a magyar intézetről. Az 56-os óriásplakáttal már befutottunk, rögzítették rólunk, hogy bátor társaság vagyunk. Úgy fogadtak minket: Ja maguk azok, akik kitették a plakátot. Ezenkívül szerveztünk egy filozófiai revüt a Public Lib­raryben, a közkönyvtárban, ami nagyon nagyot szólt. 15 európai írót, filozófust kértem fel, hogy írjon két oldalt az EU-ról. Mindenkinek nyolc kérdést kellett megválaszolnia, mennyire szkeptikus, mi a lényege... Utána egy amerikai szerkesztő megszerkesztette úgy, mintha beszélgetnének. Negyven oldalas forgatókönyv született. Európa nagy gondolkodói nagyon szellemesen beszélgettek – virtuálisan. Aztán találtunk színészeket, ők nagy fotelekben ültek egy pohár borral, és vitatkoztak a forgatókönyv alapján. Meg­jelent kiadványban, híre ment, így már ismertek minket. Elindulhatott egy tárgyalási hadjárat.

Művészekkel, helyszínekkel?
– Ottani helyszínekkel. Ez volt a legnehezebb. Ki kellett találni egy erős programot, ami nem felelt meg az elvárásoknak, sem az ittenieknek, sem az ottaniaknak.

Nagyon nagy falat kellett áttörni?
– Nagyon. Nem is gondoltam volna. Nem ezt várták. Kelet-Európát betették egy zacskóba; keveset várnak tőlünk, de amit mégis, az nagyon fel van cimkézve. Ahogy például mi tesszük a szomszédaink képzőművészetével. Csak ha valaki rendes ember, rendes kurátor és nagyon rendes polgára a világnak, akkor mondja, hogy mindenkinek van tere. Kint ezt kellett áttörni. Itthon pedig azt, hogy nagyon tudatosan nem az elvárt nevekkel dolgoztam. És ez következmény volt. Olyan fesztivált akartam összerakni, ami lefedi a valóságot. És amely válaszokat is tud adni – kortárs és mozgékony, nem pedig országimázs. Persze később azzá válhat, ha működik, mert akkor rólunk szól.

A szervezésnek volt valamilyen kerete, vagy egyes meccsek zajlottak?
– Én forgatókönyvírást tanítottam, ott az első órán leszögeztem a legfőbb szabályt: egy mondatban mondd meg, miről akarsz írni. A New York-i magyar évadnál ez az egy mondat: a modernitás és a modernitás gyökerei. Vagyis: hova visz minket a magyarországi kortárs gondolkodás. Ennek kirajzolódnak az ívei, amelyek itthon evidensek számunkra, mert a zsigerereinkben hordozzuk. Ki­hall­juk a Ligeti- és a Kurtág-zenéből Bartókot. De külföldön ezt meg kell mutatni. Ilyen, amikor Kurtág György és Eötvös Péter erős jelenléte mellett Pa­lya Bea megmutatja ennek a zenének az archaikus oldalát, és saját koncertjén szemlélteti, hogyan ugrott tovább Bar­tókba. Ezek nagyon finom hajtások. A dizájnban pedig megmutatjuk a szecessziót, az iparművészet elképesztő teljesítményeit. Októberben pedig felvonultatjuk azokat a kortárs tervezőket, akiknél visszaköszön a szecesszió.

Kicsit ránevelik az amerikai közönséget a kortárs befogadására.
– A magyar kultúra szerkezetét, vázát mutatjuk meg. A kontúrok erősebbek lesznek. Látni lehet majd, honnan táplálkozik a mi kultúránk, minek fordít hátat. Az amerikai nagyon kíváncsi kultúra, befogadó kultúra. De tőlünk nem várnak sokat, ha mégis valamit, az egy történelem sújtotta, elnehezült, nem nagyon kívánatos művészet. Intenzív gondolkodó kurátor vagy múzeumigazgató mondta csak, hogy meglepetés. A többieket pedig rá kellett vennünk arra, hogy ilyenné váljanak.

Van kedvenc program? És nagyon nehezen megszervezett?
– Az egész alapmotívum a zenei: a Bartókra épülő Eötvös- és Kurtág-zene. A magyar kortárs zene legnehezebbjei. A magyar emigráció körében óriási a reputációja. A legnagyobb élő gondolkodónak tartják. De a 82 éves Kurtágot rávenni arra, hogy eljöjjön a Carnegie Hallba, ahhoz kellett a szenvedélyes akarat. És kellettek szenvedélyes társak, amilyen Gőz László. Aztán egyszercsak megszületett Kurtág igenje. És a washingtoni Lib­rary of Congress felkérésére, – ott a Bartók-kottákat őrzik –, külön művet írt, aminek ott lesz a világpremierje. Tehát Kurtág György ad egy koncertet, tart egy kurzust, majd következik a világpremier.
Lesz a fesztiválnak öt saját produkciója: az egyik A földre szállt operabál - az operabál Európában a pénz­ről szól, de a Brooklyn Museumban a ze­néről fog szólni, a magyar zenéről különböző kis programokkal. Bemu­ta­­tunk egy magyar zeneszerzőt, akiről nem tud a világ, aki Amerikában élt és halt meg, és negyven magyar nyelvű operát írt – mindegyik „működőképes”. Rendezünk bajuszversenyt, egy kabarészériát amerikai művészekkel, és filmet, amit Forgács Péter csinált arról, ahogy a magyarok megérkeztek Amerikába. Ez a Hunky Blues.

A New York-i magyar évad programjairól részletesen itt olvashatnak.
» A hír eredetije a www.metropol.hu híroldalon

Ezt a hírt még nem értékelték
értékelés:12345